A végzős gimnazista Celeste Watkins számára minden egyes nap brutális bátorságpróba. És Celeste nagyon fél. Elszigeteltté válik, mert túlságosan okos, a beszéde túlságosan modoros, viselkedése pedig túlságosan eltér az átlagostól, ezért úgy érzi, nem marad más választása, mint direkt távol tartani magát mindenkitől.
De az egyetem felszabadíthatja, nem? Ha kibírja ezt a borzalmas utolsó évet a gimiben, akkor talán minden rendben lesz. Ha sikerül találnia csak egyetlen embert, aki mentőkötelet dobhat neki, akkor talán, talán nem lesz baj.
Justin Milano, a másodéves, szintén különc egyetemista lehet talán az a személy, aki kicsalogatja Celeste-et magányos világából. Talán megmentheti a lányt… legalábbis ha Celeste elfogadja a segítségét.
Ha összefognak, talán jó páros lehetnek. Ha összefognak, talán megmenthetik egymást. És ha összefognak, talán megmenthetnek egy másik párost is: két embert, akikről Celeste tudja, hogy teljes szívből, szenvedélyesen, bolondulásig szeretik egymást.
Sokat vártam a könyvtől, mert az első résszel az írónő magasra tette a lécet. Sajnálatos módon engem csalódás ért.
Mindenekelőtt szeretném megjegyezni, hogy a borító eszméletlenül szép! Nagyon illik a történethez és Celeste-hez.
Az első problémám az volt, hogy megint iszonyú nehezen szoktam hozzá az írásmódhoz (egyesszám harmadik személy), ezúttal még több időbe telt, mint a Szeretni bolondulásig során. Akkor, azt hiszem, nagyjából száz oldal kellett, most viszont majdnem a duplája... Ráadásul sokkal nehezebb így beleélni magam a történetbe, nem úgy jönnek át az érzések, legalábbis nekem nem.
„Istenem, valószínűleg nincs olyan ember a világon, aki ne lenne orvosi eset. Nézz csak körül! Nyisd ki végre a szemed! Mind furcsák vagyunk. Mindannyian. Nincs olyan személy ezen a földön, akinek ne lenne valami fura jellegzetessége."
A másik gond a történettel volt. A főszál ezúttal teljesen kiszámítható, és bár felfogtam, hogy a regény nem csak Justin és Celeste szerelméről szól, hanem önmagunk elfogadásáról, kicsit többet vártam. Meglepett, hogy a mellékszálat ezerszer érdekesebbnek találtam, sokkal jobban lapozásra késztetett az, mint hogy megtudjam, Celeste-tel mi fog történni.
Harmadik. Én nem szerettem bele Justinba. Nyilván mondhatjátok most, hogy nem is nekem kell, hanem Celeste-nek, de ezzel nem értek egyet. Én amikor egy könyvet olvasok, ugyanúgy bele akarok habarodni a srácba, mint a főhősnő. De én nem találtam elragadónak a figyelemzavaros, csetlős-botlós fiút. Sajnálom. Ráadásul a szerelmi szál undorítóan csöpögős volt, én személy szerint alig tudtam elviselni.
„– Igenis érdekel! Baromira! És borzasztóan! És… még egyéb B betűvel kezdődő módokon.– Birkányira?
– Igen.
– Borókányira?
– Igen.
– Banyányira?
– Az embert nem is tudja – bökött rá Celeste a mutatóujjával – „banyányira” érdekelni valami.
– Ez nem igaz. Te például banyányira érdekelsz engem, drága hugicám.
– Tényleg? – A lány a szívéhez kapott. – Matty, ez olyan édes tőled! Te is bendzsónyira érdekelsz engem."
Az egyetlen pozitívum számomra Matt volt. Szívből örülök, hogy viszonylag sokat szerepelt ebben a kötetben, mert nagyon hiányzott. Őrületesen jó báty. Imádtam a közös koktélozásukat.
A kedvenc jelenetem konkrétan a regény legvégén van, aki olvasta, az biztosan tudja, mire gondolok.
Összességében nem volt ez rossz, mély üzenetet hordoz magában a könyv, de én egy kicsit többet vártam a kivitelezés terén.
Pontozás: 5/3
Írta: Sziszi
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése